Tovább Hyderabadba

Doha-ból egy óriási dugón keresztül jutottunk ki a reptérre, ahol simán, zökkenőmentesen indult a gép, ekkor már túlnyomórészt indiaiakkal megpakolva Hyderabad felé. Ennek utólag van különös jelentősége, mivel a túloldalon már nem volt ennyire kényelmes az ügyintézés...

Közel a cél. Sajnos ekkor
rázkódott a gép és nem sikerült éles
képet készíteni.

A gép jobb volt egy fokkal, mint amivel Pestről jöttünk: minden üléshez tartozott egy érintőképernyő és mindenki a tetszése szerint szórakoztathatta magát: rengeteg film, zene, tévésorozat; játékok és repülési adatok, térképek álltak rendelkezésre. Éjjel volt, az óceán koromsötét, de legalább pontosan tudtam hol járunk és mennyit kell még ücsörögni.

A kaja már ízelítőt adott abból, ami vár ránk. A mellettem ülő, épp Texasból hazatérő srác már indiai kaját kapott, én nem csípős csirkét kértem, amit nem tudtam megenni, mert még a rizses köret is annyira csípett. Muszáj lenne megszokni, ez még csak a kezdet... :-)

Közel 4 óra repülés után megérkeztünk végre a nagybetűs Indiába. Ahogy kiléptem a folyosóra, már egyből lehetett érezni, hogy teljesen más a levegő: kellemesen langyos, de nagyon párás volt a levegő. A reptéren a kiszállás után még hosszú sorok vártak ránk.

Először is bosszantó módon egy űrlapot kellett kitölteni mindenkinek, hogy kicsoda, mikor született, útlevele száma, érvényessége, a vízum adatai, a járat száma, amivel érkezett, az érkezés dátuma, hol fog lakni, mi a telefonszáma, stb. Csupa olyan redundáns adat, ami már mind a rendelkezésükre állt. A lap alján több kérdés megismétlődött, mert az letéphető volt, ott újra be kellett írni, hogy melyik repülőjárattal jöttünk, mi a nevünk, stb. Ezután egy hatalmas, kordonok között tekergőző sorban végig kellett várni, míg egy vámtiszt az összes adatot leellenőrzni, összenézi, majd kaptunk egy pecsétet, hogy beléphetünk India területére.

Itt mindenki ugyanabban a sorban várakozik,
csak kordonok között tekergtünk. Két
világos folt az indiaiak között.

A csomagok felvétele megint sokáig tartott, de amivel még egyetlen más reptéren sem találkoztam: ellenőrizték, hogy azt a csomagot visszük-e ki, ami a miénk. Amúgy ez természetesnek tűnik, de nem szokás, itt viszont ez egy újabb iszonyú hosszú sort jelentett. Ekkor találkoztam először a fehérek pozitív diszkriminációjával, ugyanis a sor előrehaladtával megpillanottak bennünket a reptériek, kitessékeltek a sorból és ellenőrzés nélkül átkísértek a következő sorig. Ott a vámvizsgálat történt, megint útlevélellenőrzés, azonban ekkor pofátlanul és rutinosan megállás nélkül átsétáltunk az ellenőrzésen. Megdöbbentő, de ez ott így ok, a fehéreket ez megilleti. Azt mondják a hosszú brit uralom ezt beleégette az indiaiakba, a fehéreket nagyon tisztelik és különlegesen kezelik.

A kijáratnál fehér egyenruhás, fehér tányérsapkás, fehér kesztyűs néger sofőr várt bennünket. Beszálltunk a többiekkel néhány nagy fekete Suzuki Swift szedánba (Itt ez teljesen más autó, mint nálunk, a csomagtartója elnyel két óriási gurulós bőröndöt és két kis gurulós bőröndöt!!) és kb. 20-25 perc autópályázás után az Ista Hotelben is voltunk. Ez egy ötcsillagos, egy nap után úgy érzem nem túlzás, hogy luxusszálloda.

Hajnal az étterem felé vezető hídon, reggeli előtt. Találkoztam
az első moszkitóval, de még nem csípett meg semmi.
A trópusokon jobb elkerülni a szúnyogokat....

A hotelről Erről majd külön bejegyzésben fogok írni, most ott abbahagyom a történetet, hogy megérkeztünk a végállomáshoz. Rémesen fáradt voltam, de örültem, hogy eljutottam gond nélkül a világ egy teljesen másik szegletébe. Folyt köv.